Csörnyi Róbert (Wendigo)
- Mikor kezdtél basszusgitározni?
A Da Capo indulásakor, 1998-ban. Korábban általános iskolás koromtól gitároztam, a Da Capo-t megelőző zenekaraimban szólógitáros voltam. Mielőtt nagy mosollyal nyugtáznánk, hogy "aha, nem volt elég jó gitáros, megteszi majd basszusgitárosnak", el kell mondjam, olyannyira másfajta zenei szemléletet követel a két hangszer, hogy ilyen sarkított viszonyítás semmiképp nem lehet igaz. Zenei előélettel nyilván jobban elboldogultam a basszusgitáron egy teljesen kezdőhöz viszonyítva, de sok mindent kellett és a mai napig kell tanulnom a basszusgitározásról.
- Voltak tanáraid, vagy autodidakta módon sajátítottad el a zenélést?
Gitározni tanultam több tanárnál is, klasszikus gitárt is, rockzenét is, a basszusgitárnál más utat követek: sok dalt "szedek le", rengeteg video is hozzáférhető ma már, vagy a kis házi stúdiómban rögzítek zenei alapokat és arra gyakorolok.
- Van/volt példaképed, ihletőd?
Természetesen, bár nem példaképeknek, inkább kedvenceknek mondanám őket, ráadásul folyamatosan változtak az idők folyamán, és gondolom változni is fognak. Akiket régóta nagyon szeretek: az intelligens és párját ritkítóan kiegyensúlyozott pályát befutott Rush; a Slayer, akiknek életem legmeghatározóbb koncertélményét köszönhetem; valamint az Incubus, egy általam elképzelt ideális rádióadón ez lenne a mainstream szórakoztató muzsika. A popzenék közül Pink, Madonna, Depeche Mode, a durvábbak közül a Prodigy, a Soilwork és a lengyel Vader a kedvenc. Jazzben korántsem vagyok mindenevő, de amihez köze van Allan Holdsworth-nek, Richard Bona-nak, Marcus Millernek vagy a mindenek fölött kedvenc dobosomnak, Vinnie Colaiuta-nak, az mindenképp érdekel. Ha kifejezetten basszusgitárosokat kellene mondanom, akkor Anthony Jackson, Gary Willis, Adam Nitti megkerülhetetlen, és mindenképp kiemelném az általam legjobb rock basszusgitárosnak tartott Billy Sheehant is, valamint két olyan hazai muzsikust, akik nagyon komoly világszínvonalat képviselnek: Barabás Tamás (Djabe, Fusio Group) és Kolta Gergő (Nalanda).
- Hogyan és mennyit gyakorolsz? Végzel valamilyen ujjrend-gyakorlatot, mielőtt belekezdenél?
A gyakorlás mennyiségét és jellegét a cél határozza meg: próbák, felvételek előtt máshogy és mást gyakorolok, mint koncertek között, de a bemelegítés soha nem maradhat el. Itt valamilyen egyszerű szekvenciát ismételgetek, mondjuk dúr skálákat oda-vissza, az első bundtól és F-ről kezdve, majd kisszekundonként feljebb és hasonlókat - a szemlélők számára néha kínosan kimért tempóban -, a lényeg, hogy felkészüljenek az izmok, izületek az igénybevételre. A bemelegítésen kívül szigorúan vett ujjgyakorlatokat ritkán végzek, a gyakorlás tárgyát igyekszem zenei környezetbe tenni: egy kis midi dob groove és pár harmónia percek alatt felvehető, így rögtön élvezetet csempészünk egy monotonnak tűnő tevékenységbe.
- Kottát, tabulatúrát szoktál írni, vagy használni?
Ritkán. Ha valamit gyorsan le akarok jegyzetelni egy próbán, akkor a kettő keverékéből álló macskakaparást használok, amolyan emlékeztetőként. Nem tökéletes megoldás, tudom, de amikor egy jó ötletre épülő, de még nem kidolgozott témáról van szó, nekem jó szolgálatot tesz. Kottát néha használok, tabulatúrából viszont nem igen láttam még használhatót.
- Hogyan készülsz fel egy koncertre?
1-2 sörrel :), bemelegítő ujjgyakorlatokkal, semmi extra. Szeretem, ha a fellépés előtt van egy kis nyugodt sarok a ráhangolódás érdekében.
- Milyen hangszert használsz? Kicseréltél, esetleg bővítettél rajta valamit, hogy személyedre szabd?
Leggyakrabban valamelyik ősrégi, Bartolinis Musicmant használom, imádom azt a soundot, de sajnos csak 4 húrosak, ez a Wendigo zenéjében mindenképp kompromisszumokra kényszerít. Van egy öthúros G&L-em, a KSP-nek köszönhetően pedig van egy hathúros mesterhangszerem és egy fretlessem, előbbi EMG, utóbbi Seymour Duncan Bassline hangszedőkkel szerelve. Hamarosan elkészül egy újabb öthúros basszusgitárom, amivel modernebb soundot céloztam meg Haeussel pickupokkal és Aguilar OBP-3 preamppal, a márkáját és készítőjét egyelőre fedje jótékony homály J
- Milyen húrokkal szereled a hangszered? Miért választottad ezt?
D'Addario XL Prosteels EPS 160-5, illetve az ennek megfelelő 4 vagy 6 húros változat. Nálam ez vált be.
- Milyen erősítőt használsz? Miért esett erre a választásod?
EBS Fafner 600. Korábban egy Trace Elliot cuccom volt, de nem elégített ki, a mi zenénkhez nekem túl kulturált volt. Körülnéztem a piacon, legjobban az Eden WT-800 tetszett, ezt közelítette az SWR, és az Ampeg SVT-2 Pro. A többi, általam próbált erősítő nem közelítette meg az említettek színvonalát. Akkoriban egy Marcus Miller koncerten hallottam az EBS Fafner fejet, utána érdeklődtem, és gyakorlatilag vakon megrendeltem. Ennek már közel 7 éve, és hálistennek nagyon bevált, EBS 4x10-es ládát hajtok vele. Egyébként máig a korábban említett basszusgitár erősítőket tartom a legjobbnak, ha tanácsot kérnek, rendszerint azt javaslom - ha a pénztárca engedi -, hogy az EBS, Eden, SWR trióból válasszanak.
- A technikádat kiegészítetted valamilyen effekt, esetleg hangerő pedállal?
Igen, időközben még vettem pár EBS cuccot: egy Classic preampot elsősorban a felvételekre, és EBS pedálokat, melyek közül a Compressor-t és az OktaBass-t nagyon tudom ajánlani.
- Pengetővel vagy ujjal játszol?
Ujjal.
- Melyik volt az eddigi legjobb illetve legrosszabb koncerted zenészként?
A legrosszabb egy napilap neve alatt szervezett egész napos programsorozat keretében történt, pontosabban nem történt, mert a szatírába illően inkompetens és dölyfös főszervező addig páváskodott önnön dicsfényében, amíg több órás csúszást dolgoztak össze a helyi szakkörös fellépők, így aztán már csak a sztárvendég fellépésére maradt idő, de arra is jórészt hangosítás nélkül.
A legjobbak közül a legfeelingesebbet emelném ki: Kassán gyakorlatilag szétszedték a klubot az emberek, holott teljesen ismeretlen közegbe cseppentünk, még a Let it out sem jelent meg. Fantasztikus este volt.
- A zenélés melyik részét kedveled a legjobban, illetve a legkevésbé?
Ami szigorúan a zenéléssel kapcsolatos, minden jöhet, de legjobban talán a közös alkotást szeretem egy jó próbateremben. A koncertek előtti és utáni várakozásról vagy éppen kapkodásról viszont örömmel lemondanék.
- Ha sorba kellene állítani, akkor hogy lenne a sorrend a következők között: stúdió, próba, koncert?
Mindháromban mást szeretek, nem tudok sorrendet felállítani. Inkább azt tartom lényegesnek, hogy ezek egészségesen kiegészítsék egymást.
- Miért lett vége a Da Capo-nak?
Valamennyien egy határmenti kisvárosban, Szentgotthárdon éltünk, ami nagy előnyt jelentett, amikor közeli barátokként igyekeztünk az aktuális kitűzött célok felé: demók, kislemez, turnék, klip, lemez, még egy lemez, stb; viszont a második lemez után már nagyon kellett volna mellénk egy ütőképes menedzsment. Egyszerűen nem volt már energiánk, anyagi hátterünk és idővel motivációnk sem, hogy az általunk rendelkezésre álló minimális eszközökkel olyan szinten működtessük a zenekart, amit a produkció minősége és a saját igényességünk megkövetelt.
- Hogyan találtatok egymásra a Wendigo-ban? Az ország különböző részeiből származtok, hogyan találkoztatok?
Kozival ugye már a Da Capo-ban is együtt játszottunk, BZ pedig már évek óta barátunk volt, ő írta az angolszövegeinket, sokat koncerteztünk és stúdióztunk együtt. Akkoriban egyikünknek sem volt zenekara, így szinte természetes volt, hogy a szabad vegyértékek találkoztak. Jozzy-t BZ ajánlotta, de mi is ismertük egy korábbi közös fellépés kapcsán.
- Milyen módszerrel születnek az Wendigoban a dalok?
A földrajzi távolság miatt kevés az élő próbánk, a dalszerzés és próbákra felkészülés az internet nélkül igencsak vesztene a hatékonyságából. Egymásnak küldözgetjük az állományokat, feljátszunk sávokat, másokat kiveszünk, ötletelünk, amíg ki nem alakul egy jól használható alapanyag. A próbán tovább variálunk vele, amíg nem érezzük úgy, hogy komplett a dal. Aztán ha később mégis elégedetlenek vagyunk, akkor újra indul a pingpong. A dalok alapötletei jellemzően Kozitól és BZ-től származnak, és Kozihoz futnak be a mindenki által otthon felvett részek. Fontos megjegyeznem, hogy a zenekari demokráciát nem úgy értelmezzük, hogy akkor jó a dal, ha mindenki egyformán örül, hiszen ez a melegágya a középszerűségnek, inkább arra törekszünk, hogy valamennyien találjuk meg azokat a pontokat egy dalban, egy lemezen, egy koncerten, amit személy szerint nagyon tudunk szeretni, és nem baj, ha pl. valamennyien más miatt kedvelünk egy dalt.
- A basszus témákat mennyiben írják meg neked, és mennyit változtatsz azokon, mikor dalokat írtok?
Mindenki maga írja a témáit. Amikor egy új dalt rakunk össze, természetesen megfogalmazunk egymás felé kívánalmakat (legyen inkább elszállós, legyen inkább staccatos groove-os, stb.), de a konkrét témákat az adott muzsikus írja.
- Tudom, hogy nem ma jelent meg, de végigmehetnénk basszeros szemmel/fejjel a Let It Out album dalain?
Inkább általánosságban mondanék a dalokról pár szót.
Broken: Tudatos választás volt, mint az első lemez nyitódala, amolyan esszenciája annak, amit a zenekarral ismerkedő kaphat, ha végighallgatja az albumot, és egyúttal jól mutatja, hogy a tagok korábbi zenekaraival szemben ez nem progmetal produkció.
Thousand voices: Egy kemény, gyors dal, slágeres refrénnel, Hidasi Barna hangmérnök javaslatára lett a második a lemezen, és amikor láttuk, hogy koncerten a legnagyobb közönségkedvenc, az első klipet is erre forgattuk.
Let it out: Ez a dal vetíti előre legjobban a második Wendigo lemez világát. Az egyik személyes kedvencem, durva és vannak benne rendhagyó megoldások.
Butterfly: Regi az egykori HSB stúdió főnöke annyit mondott amikor meghallotta: Ti nem vagytok normálisak. Egy lírai dal eszköztárával csináltuk meg a lemez legsötétebb hangulatú dalát.
Prophets of Emptyness: Ebben a dalban a stílusbeli sokszínűséget és a modern hangvétel szeretem, funk és drum&bass jól megfér BZ dallamaival.
Ricochet: Zsíros riffek, jó ritmusok, előtűnő progmetal gyökerek, tuti koncertdal.
Sangre de dios: Ez egy remek dal, aminek a hangszerelését és keverését nem találtuk el tökéletesen.
Rain Maker: WackorMiki hörög vendégként a felvételen, nagyon jó arc, igazi barátot ismertünk meg a személyében. Kevesen tudják, de a Dimebag emlékesten az egyik Pantera dalt úgy játszottuk, hogy a Wackor dobosa, Slayercsabi terrorizálta a dobcuccot. Jó feeling volt!
Disconnected: Az első Wendigo dal, igazi koncertkedvenc.
Two as one: Az egy száz zokniban és egyből feltolt gitárszóló a stúdiómunkálatok egyik emblematikus emléke maradt. A dalban az After Crying fuvolistája, Egervári Gábor is megtisztelt minket vendégjátékával.
- Érzel valamilyen különbséget a 2006-os Let It Out album dalai, s a nemrég elkészült demó dalai között. Nem a hangzásra gondolok…:-)
Modernebbnek, frissebbnek érzem az új dalokat, de azt hiszem, ez természetes. Bátrabban alkalmaztunk olyan zenei eszközöket, melyeket a Let it out-on szerintünk sikerrel próbáltunk ki. Remélem, kialakult egy jellegzetes, wendigos zenei világunk, amit tovább tudunk majd építeni az új dalokkal. A demo felvételek egy része egyébként a myspace oldalunkon megtalálható, a www.wendigo.hu oldalon közvetlen linket találnak az érdeklődők. Épp most hétvégén jelentkezett be egy francia menedzsment, hogy az új myspace-s dalok felkeltették az érdeklődésüket, a következő album disztribúciójában részt vennének.
- Eddig melyik stúdióban élvezted a legjobban a munkát?
Az egykori HSB-ben, egyértelmű. Regivel, Barnával, Mex-szel, remek arcok egytől egyig. Sokat dolgoztunk együtt, átélve alkotással járó kríziseket és felemelő pillanatokat, magunk közt mára szállóigévé nemesedett poénokat… Szakmailag is sokat tanultam Tőlük és barátként tekintek rájuk.
Mivel foglalkozol, amikor épp nem basszusgitározol?
A rákkendroll válaszok helyett meg kell elégedned a kispolgári valósággal: dolgozok és a családommal vagyok, három gyermekünk van.
- Van olyan kérdés, amit mindig meg szerettél volna válaszolni, de sosem tették fel?
Hogy szerintem miért ilyen trágya a magyar könnyűzene? Mert ne szépítsük: a mainstream hazai könnyűzene nem sokat ér. Különösen annak fényében szánalmasan gyatra, hogy komolyzenében vagy dzsesszben "rajta vagyunk a térképen".
Vannak ugye a nagy öregek, nagy respekt meg minden, de ők már érdemben újat nem alkotnak, csupán nosztalgia-zenekarok. Vannak továbbá a hazai selejt… hm vagyis slágergyárak és termékeik, rendszerint évekkel korábban lefutott nyugati trendek nyomorék utánzatai. Az ifjú lázadók szerepében meg olyan vicc/gáz bénaságokat akar lenyomni a média a célközönség torkán mint mondjuk a No Thanx. Persze az egész legalja a megélhetési gagyipop, Josh és Jutta, meg a többi hajmeresztő igénytelenség. Meg is van eredménye: Amíg a lemezeladási listákat a világ nagy részén Kelly Clarkson, Dido, Mary J. Blige vagy Nickelback vezeti, nálunk a Top 10-ben szinte csak mulatós, musical meg műromantikus popoperettek vannak.
Egy ország általános könnyűzenei kultúrájáról jó lenyomatod ad, ha megnézzük, miket sugároznak a leghallgatottabb könnyűzenei rádiók, tévék: nos amíg a világ LCD, Radiohead, Volbeat, Paramore, Hives, Interpol és társai zenéjére autózik, nálunk meg 20 éve Wham, Vaya con dios, Alphaville, Celine Dion és hasonlók szólnak. És most nem arról beszélek, hogy ezek jó zenék-e, mert az szubjektív, hanem arról, hogy halál unalom a leghallgatottabb rádiók rotációja, ezt csak az vonja kétségbe, aki már hozzáhülyült.
Az az alapvető probléma, hogy nagyon kicsi a hazai piac, ezért ha egy produkciót profittermelő, professzionális szinten működtetnek, általában nagy kompromisszumokat kell kötni a közízlés kiszolgálása érdekében vagy a már megszerzett rajongóbázis igényeit kell kielégíteni önismétlő módon. A média pedig ki szeretné szolgálni az általa vélt elvárásokat, ezzel egyúttal visszahat az általános közízlésre, a kör bezárult. Az undergroundban vannak kísérletező és jó produkciók, de az esetükben párszáz fős rajongótáborról beszélhetünk, az átlag zenehallgató aligha találkozik velük. Pedig vannak idehaza potens produkciók: Wackor, Aebsence, Blind Myself, Superbutt, stb., az igazán kitartók megtalálták vagy meg fogják találni a külföldi lehetőségeket.
Azért nem teljesen reménytelen a helyzet mainstream vonalon, vannak olyan zenekarok, akik úgy népszerűek, hogy nem nosztalgiabárban utaznak és zenélni is mernek: Roy és Ádám, Neo, Yonderboi, Back II Black, BonBon, United, Magna Cum Laude, Hrutka&Winchester, meg biztos vannak még elvétve, most ők jutottak az eszembe. Rock/metal vonalon rosszabb a helyzet: a kiemelkedően népszerű Tankcsapda és Hooligans után nagy szünet, én pillanatnyilag nem látok olyan zenekart, ami nem nosztalgiacsapat, és az átlagemberek többsége legalább hallomásból ismeri őket.
- Szerinted hasznos lehet egy ilyen portál a felnövekvő zenész nemzedéknek?
Remélem igen, további sok lelkesedést a működtetéséhez és köszönöm mindenki elszántságát, aki végigolvasta ezt a hosszú interjút.
